2017. július 17., hétfő

Elérhetetlen - 10.

Igyekeznék én, hogy megint legyen heti több új rész, de a múlt héten elkezdtem folytatni a Supernaturalt, és őszintén mondom, csoda, ha például elvánszorgok a hűtőig, szóval...
Oké, ez volt Liz """élete""", ami senkit se érdekelt, helló.

          ⏪ előző



KETTEN
A bizonytalanság mindenkiben benne van. Valaki jól leplezi, valaki pedig teljesen meg tud őrjíteni másokat ezzel a jellemvonásával. Mi van akkor, ha ez az érzés, ami szorongást és végeláthatatlan gondolatmeneteket eredményez, nem csak néha köszön be, hanem állandóan jelen van? Mi van, ha az ember el tudja dönteni, hogy mikor mit szeretne tenni, viszont nem lehet biztos abban, hogy ami az eszébe jut, az megbízható?
Troye egy igencsak vékony kötélen táncol, a rosszabb pillanataiban minden egyes önmagáról eddig biztosan tudott dolgot megkérdőjelez. A két személyisége darabokra hullott, most pedig a szilánkok összevissza örvénylenek az elméjében, ami viszont képtelen feldolgozni a különböző érzéseket, tapasztalatokat és emlékeket. A fiú emiatt rengetegszer veszíti el a kapcsolatot a külvilággal – már ami az utóbbi durván egy hetet jelenti –, és nem csinál mást, mint belefagy egy mozdulat közepébe, miközben a fejében valóságos háború dúl.
Az idill a valóság kiábrándító szürkesége ellen; a mosoly a magányos órák ellen; a feledés az emlékek fájdalma ellen. Olyan ez, mintha most ébredne egy hosszú, rettenetesen hosszú téli álomból.
Nem tudja, hogy képes lesz-e megbirkózni azzal, amin épp keresztül megy, pláne úgy, hogy fogalma sincs, mi van még hátra. Dorothy képes volt követni a sárga utat, de Troye tart attól, hogy az ő ösvénye nem sárga, hanem inkább egy szomorú kékes árnyalat, ami mentén nem jövőbeli barátok, hanem múltbeli fantomok leselkednek. Különben is, Dorothynak egy ellensége volt, míg Troye-nak egy szövetségese; nem mindegy, hogy a számok kinek kedveznek.
Troye rosszullétre hivatkozva még délelőtt hazamegy a szupermarketből, egyszerűen nem bírja elviselni önmagát. A hazafelé vezető útja sietős és kétségbeesett, rengetegszer veszi elő a mobilját, hogy felhívjon valakit, aztán végül meggondolja magát és ugyanúgy elmerül az önmarcangoló gondolataiban, mint néhány másodperccel korábban.
Amint hazaér, beül a fürdőkádba, és reménykedik benne, hogy a forró vizes fürdő mindent megold majd. Lehunyja a szemeit, igyekszik kikapcsolni, élvezni a pihenést, miközben Lana Del Rey gyönyörű hangja lengi be a párás helyiséget.
Sajnos a terve nem jön össze, az idillt csupán pár percig használhatja ki zavartalanul, ugyanis a semmiből eszébe jut egy másik alkalom, amikor fürdőkád közelében volt.
Troye teste megfeszül, azonnal felül, viszont fogalma sincs, mitévő legyen. Az anyja negédesen, ámbár őszintétlenül mosolygó emlékképe suhant át az agyán. A homlokát ráncolva kutat még némi információ után, hogy mégis miért ez jutott az eszébe, de egyelőre ennyi, neki pedig muszáj beérnie ennyivel, habár ezután képtelen pihenni.
Mikor kiszáll a kádból, és egy törülközővel a derekán készül borotválkozni, hirtelen nem önmagát véli látni a tükörben, hanem egy fiatal, csodaszép kislányt; olyan ez, akárcsak egy semmiből előtűnő szivárvány.
A húga – a felismerés villámcsapásként csap belé, egyszerűen csak tudja, hogy az a tünemény az ő testvére. Meg se kérdőjelezi, olyan, mintha mindvégig tudott volna róla, csak épp nem akart az elméje ezen elhagyatott, sötét folyosójára tévedni.
Az anyja és a húga – két eddig kérdéses és rejtélyes személy. Most pedig egy nap a semmiből úgy érzi, megvilágosodott velük kapcsolatban. Reménykedő mosoly ül ki az arcára, meg szeretné őket keresni, és bocsánatot kérni tőlük amiatt, hogy… hogy mi miatt is? Troye ezen a ponton ismét összezavarodik, hiszen valójában lövése sincs, mi történt a családjával; hogy miért él teljesen egyedül, már hosszú évek óta.
Nekiáll borotválkozni. A családján mereng, a mozdulatai automatikusak, oda se figyel arra, hogy hogyan szabadul meg az apró, kellemetlen szőrszálaktól.
A fájdalom kicsivel az után jelentkezik, hogy Troye megpillantja a lassan duzzadó, élénkvörös vércseppet az aprócska vágáson, amit a figyelmetlensége miatt követett el. Leteszi a borotvát, közben pedig a vércsepp túl nehéz lesz ahhoz, hogy képes legyen egyhelyben maradni, így legördül Troye immár puha és frissen borotvált arcbőrén.
A vércsepp; az anyja; a húga: mintha ez lenne a tökéletes recept arra, hogy egy fal leomoljon Troye agyában – persze nem teljesen, tökéletesen meg pláne nem –, ő pedig a sokktól lebénulva az enyhén vizes padlóra rogyjon.
Troye remegő kézzel letörli a vért és a maradék borotvahabot az arcáról, ami így egy undorító katyvaszt alkot a kézfején.
Az anyja; az alkohol; a húga: mintha ez lenne a tökéletes recept arra, hogy hogyan fojtsd bele a lányodat fürdőkádadba, csak azért, mert egy reménytelen és teljesen elkeseredett nő vagy.
Élettelen, könnyes szemekkel figyeli a művét.
A tehetetlenség; a félelem; a sokk: mintha ez lenne a tökéletes recept arra, hogy egy fiú ne tegyen ez ellen semmit, helyette csendben végignézze a rejtekhelyéről, hogy aztán zokogva elszaladjon, és még órákig bujkáljon a nő elől.
Fel szeretne kelni, de képtelen rá, mintha a lábai ólomból lennének. Jobb híján a törülközőjébe törli a kezét. A halványkék anyagon idegenül mutat a hab és a vér kontrasztja; egyik sem illik oda.
Pont, mint ahogy ebben a pillanatban Troye is érzi magát; oda nem illőnek.
A hideg miatt veszi csak rá magát a cselekvésre, habár azt is csak jó másfél óra után. Megmosakszik, felöltözik, aztán leül a kanapéra, és a kezében lévő telefonját méregeti azon gondolkodva, felhívja-e Berthát.
Arra jut, hogy muszáj, hiszen pont az ehhez hasonló esetekről kell neki beszámolnia azonnal – na, nem mintha történt volna vele ilyen ezen kívül –, így rákoppint a képernyőre. A lelke mélyén reménykedik benne, hogy a nő túl elfoglalt ahhoz, hogy felvegye, ugyanis fogalma sincs, hogyan számoljon be neki arról, amit átélt.
- Troye? – Hallja meg Bertha hangját. – Hogy vagy? Esetleg csak csevegni szeretnél velem?
A fiú hirtelenjében nem találja a szavakat. A csend egyre hosszabbra nyúlik, Bertha pedig aggódva kérdezősködik a vonal túlsó végén, hogy minden rendben van-e. Troye gondolatai szinte sikoltanak az elméjében, hogy nem, semmi sincs rendben, és még ő maga is elcsodálkozik azon, hogy a benne lévő káosz ellenére még mindig képes némán üldögélni.
- Történt valami. – Ennyit képes kinyögni.
- Micsoda? – Bertha őszintén aggódik, ezt Troye is tudja. – Ha nem mondasz valamit, nem jutunk előrébb, te is tudod.
- Mi van, ha akkor se jutunk előrébb? Ha bármit teszünk, minden ugyanoda vezet? Mi van, ha én egyszer csak nem bírom ezt tovább, Bertha?
- Nem mondhatod ezt, Troye! Itt vagyok neked én, bármikor meghallgatlak, ráadásul az én ajtóm mindig nyitva áll előtted. A szívemen viselem a sorsodat. – Azt nem meri hozzátenni, hogy úgy tekint rá, mintha a kissé elfuserált, de azért saját gyermeke lenne. Ilyeneket nem mondhat egy terapeuta, az olyan lenne, mintha a tanár viszonyba keveredve a diákjával.
- Az, hogy elmondom, nem segít. Ez nem olyan méretű probléma, mint amikor egy teljesen normális ember befekszik egy dilidokihoz, hogy… hogy nem is tudom… eltört egy vázát, emiatt pedig szörnyű lelkiismeret-furdalása van.
- Összevissza beszélsz. Gyere el hozzám, kérlek. Megbeszéljük.
- Nem! Nincs mit megbeszélni! – Troye kiabál. Nem mérgesen, inkább úgy, mintha csapdában lenne. – De ha nagyon érdekli, elmondom, jó?
- Csupa fül vagyok.
- Volt egy húgom, az anyám pedig egy szadista állat volt. Most jobb, mert elmondtam? Jobban kellene magamat éreznem, mert megoszthattam a problémámat egy olyan emberrel, akinek alapból is az a dolga, hogy mások hisztijét hallgassa? Hát megsúgom, ugyanolyan nyomorultul érzem magamat. És ha már ilyen közlékeny kedvemben vagyok, elárulom azt is, hogy kezdem úgy érezni magamat, mint egy időzített bomba.
- Hogy érted ezt Troye? – érdeklődik a nő remegő hangon, ami Troye-t keserű elégedettséggel tölti el. Végre elérte, hogy az örökké nyugodt hang ne keresse az élet napos oldalát, mert annyi felhő van mindenütt, hogy nem tudja, merre keresse a fényt.
- Olyan dolgok vannak a fejemben, amik eddig nem voltak. Apró üvegszilánkok, mindegyik egy-egy emléket tartalmaz, és csak idő kérdése, hogy meddig bírom még ezeket a villanásokat. Mintha két különböző ember lennék egyszerre. De ez elvileg lehetetlen, ugye?
- Gyere ide, kérlek. Muszáj beszélnem veled személyesen, Troye. Aggódom. – Bertha hangja magas és remeg, a szavait a kétségbeesés szüli.
Troye megrázza a fejét, majd bontja a vonalat.
Fogalma sincs, hogy nem hisz abban, hogy segíthet neki a nő, vagy egyszerűen nem kér a segítségéből. Akárhogy is legyen, az egyetlen olyan személyhez indul, aki mellett talán még képes lesz nyugodtnak maradni ebben a bolondokházában.
Jacob nem tudja mire vélni Troye látogatását. Pláne nem úgy, hogy a fiú arcán egy aprócska vágás éktelenkedik, a szemei vörösek, a körmei pedig rövidek és szabdaltak, ráadásul amint megpillantja őt, a nyakába ugrik, mintha már hetek óta nem látták volna egymást.
- Szeretlek – motyog halkan a nyakába köszönés helyett, ami ugyan megdobogtatja Jacob szívét, felébreszti benne az aggodalmat is.
- Én is, napsugaram. – Finoman eltolja magától a fejét, hogy bele tudjon nézni a szemeibe. – Történt valami? Nagyon feldúltnak látszol.
- Csak dolgozni voltam, nem kell egyből aggodalmaskodnod. – Troye elmosolyodik, és reménykedik abban, hogy ezzel eltüntetheti Jacob arcáról a ráncokat, hogy végre ő is elfeledkezhessen kicsit a problémáiról.
- Biztos?
- Biztos.
Jacob nem hiszi el maradéktalanul, amit Troye mond, de nem tud mit tenni. Elvégre csak nem állhat neki duzzogni, hogy márpedig addig nem áll vele szóba, ameddig ki nem böki, mi baja van.
- Oké, akkor jöhetsz segíteni palacsintát sütni. – Azzal ad egy puszit a kissé megszeppent Troye arcára, majd behúzza magával a konyhába.
Troye hamarosan valóban elfeledkezik a gondjairól. Egyszerűen minden idegszálával muszáj arra koncentrálnia, hogy a szerelme arcát is figyelje, de közben azért ne a tojáshéj kerüljön a leendő palacsintatésztába. Nehéz feladat, Jacob egyszerűen úgy fest, mint egy félisten – igen, még lisztes arccal és kötényben is.
- Nem hallgatunk zenét? Nem szeretem a csendet. – Fordul Jacob váratlanul Troye felé, aki erre elpirul, hiszen milyen véletlen, egész eddig Jacobot leste a szeme sarkából.
- Persze, miért is ne. – Vonogatja a vállát, és igyekszik lazának meg nyugodtnak tűnni.
Jacob néhány perc múlva sikeresen elindít egy lejátszási listát. A dallamok és a tény, hogy palacsintát sütnek és bolondoznak, Troye-t olyan boldogsággal tölti el, amit a tetőtéri randevújuk óta nem érzett. A dalokról a napfény jut az eszébe, és legszívesebben táncra perdülne, hogy aztán együtt pörögjön és forogjon Jacobbal. Szinte már varázslatos, olyannyira, hogy hiába nem tudja a szöveget, halkan énekelni, dúdolni kezd, miközben egymás után tölti a sütőbe a tésztát, amiket aztán Jacob kisüt. Egyszer csak Jacob nem fordul oda több tésztáért, hanem leteszi az üres palacsintasütőt, aztán vigyorogva Troye-ra néz.
- Mi az? – Értetlenkedik a fiú.
- Nem én vagyok az, aki énekel. Gyerünk, hangosabban! – Nevet Jacob, majd az egyik kezével átöleli a zavart kis napsugarát. Mivel látja, hogy Troye éppen eljátssza a süketnémát, ő maga fakad dalra, ami elég borzasztóan hangzik, habár tagadhatatlanul jól érzi magát közben.
- Jézusom, ez szörnyű. – Kuncog Troye, és boldogan mosolyogva, csillogó szemekkel ellép Jacobtól, aki erre táncra perdül. Közben folyamatosan bátorító pillantásokat küld Troye felé, aki végül beadja a derekát, és csatlakozik az örömtánchoz.
A két fiú a palacsintaillatban táncol és énekel a Meteorite-ra, ami mostantól Troye kedvenc zenéje. Ebben a pillanatban úgy érzi, nem létezik lélekemelőbb szám, hiszen olyan, mintha nem is táncolnának, hanem repülnének.
Mikor vége a zenének, a csend hangosnak tűnik, és mindketten kifulladva állnak meg. Észre se vették, hogy ennyire elragadtatták magukat.
- You make planets start to spin… - suttog halkan Troye, aztán hozzábújik Jacobhoz. Az érzelmei játszadoznak vele, már-már bolondot csinálnak belőle; az előbb még kimondhatatlanul boldog volt, most pedig könnyezik a szeme, és úgy érzi, menten elsírja magát, ha Jacob el mer tőle húzódni úgy az elkövetkezendő harminchét évben.
Jacob – úgy fest, már ráhangolódott Troye-ra – szorosan öleli, és a hátát simogatja, miközben próbálja kitalálni, mit mondhatna.
- Ha gondolod, itt aludhatsz. – Az első dolog, ami az eszébe jut, tehát kimondja. Semmit nem szeretne annál jobban, minthogy egész éjjel ölelhesse, illetve vigyázhasson rá. Nem szeretné, ha ilyen ingatag állapotban lenne egyedül.
- Köszönöm – felel halkan Troye, majd még mindig feldúltan, de legalább egy halvány mosollyal az arcán, felpillant Jacobra. – Na, megesszük a palacsintát?

következő           

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése