2017. július 19., szerda

Elérhetetlen - 11.

Mondtam már, hogy ez amúgy egy szomorú történet?
Ha nem, asszem most szólok, bocsánat. ¯\_()_/¯

          ⏪ előző



VÉGJÁTÉK
Az álom édes és szirupos, ám Troye mégis felébred. Az első, ami feltűnik neki, hogy nyoma sincs az utca zajának és a sárgás fényű lámpának, amik állandóan zavarják elalváskor. A második, amit észrevesz, hogy egy félmeztelen srác alszik mellette teljes nyugalommal, az egyik karja pedig Troye derekán van átvetve.
Elmosolyodik és óvatosan felkönyököl. A szeme hamar hozzászokik a sötétséghez, a fáradtságának nyoma sincs, szóval nem csinál mást, mint kiélvezi a titkos, éjszakai perceket; gyönyörködik Jacob Bixenmanben, akiről még mindig nem tudja, hogyan volt képes kitartani mellette. Sőt, ami azt illeti, még mindig vele van, méghozzá úgy, hogy Troye egy pillanatig se kételkedik abban, hogy a srác tele van szeretettel és őszinteséggel.
Csend van, csupán Jacob halk szuszogása hallatszik, ami miatt Troye úgy érzi magát, mintha valójában álmodna. Az ezüstös holdfény valahol talált magának utat, így most finom, majdhogynem földöntúli ragyogással vonja be Jacob mellkasát, amit Troye legnagyobb szerencséjére pont nem fed takaró. A bőre márványosnak tűnik, mintha Jacobot úgy faragták volna, hogy mindene tökéletes legyen; még a fény is úgy játszadozik rajta, hogy az árnyék segítségével kiemeljék a bordák és az izmok finom vonalait, miközben a mellkasa lazán emelkedik és süllyed.
Troye akaratlanul is felsóhajt, a szabad kezével pedig igyekszik olyan óvatosan végigsimítani a mellette fekvő csoda bőrén, amennyire csak tud. Mivel Jacob nem moccan meg, Troye finoman cirógatja a bőrét, majd elmosolyodik, és közelebb hajol hozzá.
- Szeretlek – suttog, majd hozzábújik Jacobhoz, a fejét pedig ráhajtja a vállára.
- Uhm… - hallat egy álomittas mormogást Jacob, és a homlokát ráncolva kinyitja a szemeit. – Troye? – motyog tovább, mikor megérzi a simogató, apró kezet a mellkasán. Az említett erre megdermed, igyekszik alvást színlelni, de a szíve túl gyorsan ver ahhoz, hogy Jacob higgyen neki, így ásítva átkarolja, és ad egy puszit a halántékára.
- Lebuktam, mi? – Troye ismét felkönyököl, és mosolyogva néz le a csillogó szemű Jacobra. Az egész teste bizseregni kezd ettől a közelségtől és meghittségtől, muszáj egyet nyelnie, habár nem érzi magát jobban.
- Legalább így már tudom, miért kelsz fel olyan nehezen reggelente. Nehéz lehet úgy aludni, ha közben fontos kukkolnivalód van. – Jacob nem tudja türtőztetni magát. Miközben beszél, muszáj lágy puszikat hintenie a másik fiú felkarjára, aztán a túlméretezett fehér pólóra, amiről nem tudta lebeszélni lefekvés előtt.
- Idióta, most alszok itt csak másodszor… - Troye próbál morcosnak tűnni, de lehetetlen úgy, hogy közben a szerelme épp a kulcscsontját és a nyakát csókolgatja.
- Aha, én is szomorú vagyok miatta. – Jacob kipirultan húzódik el Troye bőrétől, aztán az ajkaiba harapva felül. Troye sóhajtozva figyeli a fiút, nem meri megtörni a csendet. Jacob végre valahára megmozdul; Troye fölé mászik, aki erre automatikusan elfekszik.
Úgy illenek egymáshoz, mint a kirakós szomszédos darabkái. Az ajkuk, a kezük, a testük pont úgy simul össze, hogy mind a ketten úgy érzik magukat, mintha a világ legütősebb drogjával játszadoznának éppen. Egy pont után nem lesz megállás, és ezzel tisztában is vannak; mégse szeretnének megállni, helyette Jacob benyúl Troye pólója alá, hogy végre érezhesse a bőrét.
- Vedd le – kéri halkan, elfúló hangon Troye.
Jacob némán biccent, majd engedelmeskedik Troye-nak. Ezután hosszú másodpercekig nem tesz mást, csak csókokat hint az alatta fekvő, vágyban úszó fiú arcára és vállaira, miközben a tekintete folyamatosan vissza-visszaszáll a makulátlan, hófehér testre. Nem tud betelni vele. Ha nem lenne az az őrjítő vonzás a fiú felé, most nem tenne mást, mint kigyönyörködné magát, és addig simogatná, ameddig nem tudná lehunyt szemekkel is felidézni a teste minden egyes pontját ennek a csodának.
- Gyönyörű vagy. – Bukik ki Jacobból, közben pedig tovaszállnak a romantikus képzelgései, ugyanis Troye ajkai túl valóságosak és túl piszkos dolgokat művelnek ahhoz, hogy ez az éjszaka rózsaszínben úszhasson.
Troye hamar átveszi az irányítást, és a két fiú immár meztelenül simul össze. A szoba nehéz légvételektől és a bőrhöz érő ajkak vérpezsdítő hangjától terhes, amit csak a visszafojtani próbált, mély nyögések törik meg.
Jacob még soha nem feküdt így le senkivel – amit inkább lehet szeretkezésnek nevezni, mintsem szexnek, és az egészet az érzelmek mélysége színezi ki, illetve teszi még csodálatosabbá.
Troye soha nem bízott meg ennyire senkiben – nincsenek elkapkodott, szégyellős mozdulatok, csakis szerelmes simogatások és becézések, amik mintha elfeledtetnék vele a rossz dolgokat.
Mikor Troye beleül Jacob ölébe, hogy végre megkaphassák azt, amire mind a ketten vágynak, az idő mintha megállna, még ők se mozdulnak. Troye hangosan zihál, míg Jacob az ajkait harapdálva simogatja a fiú hátát, és halkan suttog neki; reménykedik benne, hogy nem okoz neki fájdalmat, még úgy se, hogy hamarosan nyoma se lesz neki.
- Szeretlek, napsugaram – duruzsol el-elakadó lélegzettel Jacob, Troye elnyílt ajkai pedig mosolyra húzódnak, majd lehajol, és a homlokát Jacobénak dönti.
- Én is szeretlek – felel halkan, majd visszafojt egy nyögést, és megcsókolja Jacobot.
Az idő már nem tűnik tovább merevnek lenni. A csókjaik és a mozdulataik vágyról és szerelemről árulkodnak, ám közben zihálva és nyögve hajszolják az élvezetet. Úgy érzik, ebben a pillanatban minden tökéletes, és semmi se számít azon kívül, hogy ők ketten együtt vannak.
A tökéletesség illúziója még jelen van a szobában, habár szilánkokban hever a padlón, esetleg elfeledett porszemek formájában száll a levegőben. A valóság a hajnal közeledtével egyre jobban beszivárog a szobába, és megdőlni látszik Troye-nak az az elmélete, hogy a fény nem fedi fel az igazságot.
Ahogy elnézi a mélyen alvó Jacobot – miközben a gondolatai mindenfelé száguldanak –, rádöbben, hogy nem volt igaza. A nappal és az éjszaka is képes elrejteni és felfedni dolgokat, ennek aztán végképp nincsenek kötött szabályai.
Az egyetlen, ami ugyanolyan, nincsen napszakhoz kötve, az Jacob Bixenman. Legalábbis Troye így gondolja, hiszen eddig mindegy, mit mutatott az óra, ez a srác mindig itt volt neki.
Ez olyan gondolatokat és érzéseket ébreszt benne, hogy úgy érzi, ha itt marad, megfullad. Muszáj kiszellőztetnie a fejét, és szerencsére egy órán belül úgyis felkel a nap, szóval már nyugodtan elmehet egy reggeli sétára. Sőt, visszafelé be is ugorhat akár egy pékségbe, hogy meglepje magukat egy friss reggelivel ez után a varázslatos éjszaka után.
Halkan felöltözik, majd még egy utolsó pillantást vet az ágyon fekvő alakra; szereti, méghozzá mindennél jobban.
Amint leér az utcára, csalódnia kell. Hiába van már ősz eleje, az idő változatlanul nyárias, hiszen helló, globális felmelegedés, minek ide a két átmeneti évszak…
A levegő legalább friss – állapítja meg, miközben zsebre vágja a kezeit, és találomra elindul valamerre. Szerencsére nem találkozik senkivel, ugyanis hajnali fél öt körül nem sok ember kóricál a városban. Egyedül lehet, kiélvezheti a magányos, ugyanakkor értékes pillanatokat, és végre kicsit szabadnak érezheti magát, mintha nem léteznének korlátok, és valóban azt tehetne, amit csak akar.
Kár, hogy a szabad akarat csak egy csúnya hazugság. Ha létezne, akkor nem kellene hetente elmászkálnia Berthához, nem kellene ugyanabban a házban élnie, mint a kattant rokonának, és dolgozhatna máshol is, mint egy szupermarketben. Nem kényszerülne belesüppedni a jelentéktelenség fullasztó mocsarába, hanem kimondhatná azt, amit érez, méghozzá anélkül, hogy rövid időn belül egy hófehér, steril, csakis neki berendezett gumiszobában találná magát.
Szeretne a szép dolgokra koncentrálni, így előkapja a mobilját, és megírja Jacobnak, hogy szereti. Ebbe szabad kapaszkodnia, nem igaz? Őszinte és igaz dolog, ami kettejük között van.
Mikor odaér a parkhoz, leül egy padra, és lehunyja a szemeit. Nem bírja elviselni a gondolatait. Most, hogy nincs Jacob mellett, minden ugyanolyan megfoghatatlan és összezavaró, mint amikor borotválkozott. Az anyja, a húga, a kád – olyan emlékek, amikről eddig fogalma se volt, de most mintha a Napnál is világosabbak lennének.
Alaposan végigrágja magát ezen a traumán, aztán felkel. Képtelen egyhelyben ülni, túl nyugtalan hozzá. Eszébe jut, hogy talán vissza kellene mennie Jacobhoz, de nem szeretne így betoppanni hozzá. Nem érzi magát a csúcson.
A lábai a város ipari része felé viszik. Mindenhol koszos, elhagyatott épületek tornyosulnak, amik közül ki tudja, melyik nyílik ki néhány óra múlva, hogy piszkot és fáradtságot maga után hagyva, tovább működjön.
Mindennek vannak szebb és kevésbé szép részei. Troye ebben a pillanatban úgy érzi, hogy ő kivételt képez, és az egyetlen szép dolog, ami megfordul körülötte, az Jacob. A szemei könnybe lábadnak erre a gondolatra. Talán túlságosan is Jacob-központúvá változott volna a világa? Már nem is tud – pontosabban nem is szeretne – visszaemlékezni arra a hosszú időszakra, amit a fiú ragyogó szeretete nélkül kellett átvészelnie. Konkrétan ez egész eddigi élete szomorúnak és furcsának tűnik ebből a távlatból néznie, ami miatt legszívesebben leülne, hogy sírhasson.
Remelem tudod, hogy szebbe varazsolsz mindent.
Ez a hat szó szomorkás mosolyt csal az arcára, amit néma könnycseppek szelnek át. Troye Sivan Mellet, aki csak egy másik ember mellett ér valamit. Hát ez lenne ő; egy srác, akinek elérhetetlen álmai vannak. Ő maga se hiszi el, hogy egy nap lehet belőle tanár. Épeszű ember nem adna neki olyan papírt, amivel gyerekek közé mehetne.
Épeszű.
A szó egy hurrikán erejével hasít a tudatába, felborítva mindent.
Különös, milyen bonyolult, ugyanakkor törékeny az emberi elme. Egy-egy illat, szín, érzet, esetleg szó, képes előcsalni olyan dolgokat, amiknek addig se híre, se hamva nem volt. Egy szeszélyes gépezet, ami sokkal több mindenre képes, mint amit gondolnánk.
Troye a szó hatására megtorpan, megfoghatatlan emlékek és sejtések cikáznak rajta végig. Bertha nappalija, csakhogy olyan érzésekkel átszőve, amiket eddig egyszer se tapasztalt. Reménytelenség, félelem és szomorúság, némi szorongással megfűszerezve, egy hatalmas, kapucnis pulcsival burkolva. A beszélgetések, melyeknek olyan téma áll a középpontjában, amit hirtelen csak tud, és kész, habár alapjaiban rengeti meg a világképét.
Két személyiség; Troye-nak egyszeriben a Napnál is világosabb, a többi jelentéktelen, mégis félelmetes dologgal együtt. Ez lenne ő?
Hiába teszi fel magának a kérdést, nem érkezik válasz, ő maga pedig nem tudja megfogalmazni. Nem tudja, ki ő. Fogalma sincs, mit, miért tesz, miért kellene tovább küzdenie a beteges gondolatai ellen, amik napról napra egyre inkább átveszik az irányítást felette.
A családjával kapcsolatos történéseket még meg tudta emészteni – vagyis szeretné így gondolni, habár utána azonnal Jacobhoz szaladt –, viszont folyamatosan újabb és újabb emlékképek villannak be neki, amik szép lassan megőrjítik. Már így is úgy érzi, hogy túl sok minden történik a fejében, és képtelen elviselni.
Nekidől egy oszlopnak, miközben figyeli a felkelő Nap fényeit, amint megvilágítják a lepukkant épületeket és a távolban látszódó híd körvonalait. A könnyei megállíthatatlanul folynak, a kezei remegnek, de azért előszedi a telefonját. Muszáj megírnia Jacobnak a gondolatait, különben teljesen összeomlana.
Nagyon szeretlek. Es koszonom, hogy te legalabb hittel bennem. Marmint oszinten. Es azt is, hogy mellettem voltal. Te vagy a legszebb dolog az egesz eletemben, remelem, erre mindig emlekezni fogsz. Szeretlek, Jacob.
Még mindig remeg a keze, így ahelyett, hogy megkísérelné zsebre tenni a készüléket, zokogva a fűbe hajítja. Nincs rá szüksége.
Valójában semmire sincs szüksége; talán pont ez vezérli a híd irányába. Ki tudja, immár ő maga se érzi többnek magát egy kiüresedett, szenvedő porhüvelynél. Nem hisz abban, hogy Bertha rendbe tudná hozni, hiszen valljuk be, egy jó beszélgetés még senkit se gyógyított meg. Az útja innen egyszerű és kiszámítható lenne – gyógyszeres kábulat a haláláig.
A feltételes mód élteti, hiszen nem kell örökké ebben a bizonytalanságban élnie. Hamarosan a híd közepén áll, alatta a folyó baljósan háborog, a felszínén viszont hívogatóan csillog a felkelő Nap fénye.
A szíve hevesen dobog, a könnyei megállíthatatlanul folynak, és már bánja, hogy csak úgy elhajította a telefonját, ugyanis úgy érzi, Jacob többet érdemelne annál, mint egy kétségbeesett hangvételben megfogalmazott, értelmetlen SMS. Kár, hogy már mindegy, és már nem tud mit tenni, nem ő az, aki szebbé tehetné Jacob életét. Így nem, hogy fogalma sincs, mi leselkedik rá a saját gondolatai között, amik alig néhány perc alatt egy rettegő, bizalmatlan romhalmazzá változtathatják. Jacobnak egy ép emberre van szüksége, valaki olyanra, aki többet tud neki nyújtani a folyamatos aggódáson és gyanakváson kívül.
Átmászik a szürke korláton, immár semmi sincs közte és a mélység között, ami a víz fölött tátong. Az egész teste hihetetlenül izzad és remeg, de immár biztos abban, hogy az a helyes, amit épp tenni készül.
Nem szeretne teher lenni Jacobnak; nem szeretne úgy élni, hogy még önmagában se bízhat.
- Hé! – A kiáltás távolról érkezik, Troye immár semmit se fog fel a külvilágból a hideg fém tapintásán és a ruháit cibáló szélen kívül. – Meg ne mozdulj! Jézusom, Bob, szedd le onnan azt a gyereket!
- Mit csináljak, Mary? Hé, kölyök! – Troye hallja a kiáltásokat, és nagyjából megérti, hogy neki szólnak, viszont nem ér rá velük foglalkozni.
A gondolatai ugyanolyan kuszák, mint eddig. Nem tudja, hogy tényleg skizofrén-e, vagy sem, ahogy azt se, hogy a családjáról azok tényleg az ő emlékei voltak-e. És pont ez a bizonytalanság az, ami ezen a hajnalon idáig kergette őt.
A híd pereméhez, a két munkába igyekvő gyári munkáshoz, akik kénytelenek végignézni azt, ahogy a teljes testében reszkető fiú elengedi a korlátot, aztán eltűnik a semmiben, hogy a megáradt, erős sodrású folyóra bízza a sorsát.
- Bob! – Az utolsó, amit Troye hall, mielőtt belecsapódik a vízbe, a nő hisztérikus sikolya.
Lehunyja a szemeit, hagyja, hogy a folyó a kedve szerint rángassa őt, mintha nem lenne több egy marionett bábunál. Nem tud úszni – hogyan tudna, amikor tudat alatt mindig is félt a víztől? De legalább már tudja, miért.
Ahogy beáramlik a tüdejébe a víz, elfeledkezik arról, hogy hogyan is került ide, és kétségbeesetten kapálózik. Néma zokogás rázza a testét, a szemei kinyílnak, próbálja kitalálni, merre lehet a felszín, habár már túl késő. A csapkodásai lassulnak és gyengülnek, a szíve egyre erőtlenebbül dobog, a gondolatai pedig végre nyugodtak és tiszták.
Mielőtt eltűnne minden, még egyszer átérzi azt a mérhetetlen szerelmet, amit Jacob iránt érez…

következő           

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése