2017. július 20., csütörtök

Elérhetetlen - 12.

Ez egy nagyon rövidke fejezet - igazából nem véletlen, már az elején is így terveztem. Ezen kívül pedig már csak egy, és vége.
Szóval igen, majd fogok írni valami "értelmeset" is, hm.

          ⏪ előző



SZILÁNKOK
Jacob félálmában keresgéli Troye-t, és addig-addig mocorog, amíg kis híján le nem esik az ágyról. Mikor nem ütközik bele az ő kicsi napsugarába, megerőlteti magát, és kinyitja a szemeit. Nem fekszik mellette, azt gondolja, hogy biztos kiment inni, vagy valami ilyesmi, így csendben és álmosan várakozik. Néhány perc múlva már nem tud csukott szemmel feküdni, az ajtót figyeli, és arra vár, hogy a kilincs megmozduljon.
De Troye-nak se híre, se hamva.
Jacob morcosan felkel, aztán kicsoszog a hálóból, hogy meglesse, mi tart a fiúnak ilyen korán majdnem negyed óráig. Bekukkant a konyhába, a fürdőbe, a vécébe, és ahogy átsétál a nappalin, kinéz az előszobába is. Sehol semmi, minden csendes; valójában nyoma sincs Troye-nak, és amikor feltűnik Jacobnak, hogy a ruhái is eltűntek, rossz előérzete támad.
Beszalad a hálóba, hogy felvegyen legalább egy nadrágot és egy pólót, közben pedig elhúzza a redőnyöket, hátha meglátja odalent az udvaron Troye-t – habár fogalma sincs, mit akarhatna odalent, de ki tudja. Még egyszer körbesétál a lakásban, de ismét csalódnia kell. Egyedül az nyugtatja egy kicsit meg, hogy a fiú az éjjeli szekrényen hagyta a lakáskulcsát, szóval csak nem ment messzire. Lehet, hogy csak elugrott boltba, esetleg elment egyet sétálni.
Jacobnak lövése sincs, milyen indok kellhet ahhoz, hogy valaki a hajnali kóricálást válassza a jó meleg ágy helyett, de hát ez van, igyekszik nyugodt maradni. Szóval – hogy ne érezze magát egy paranoiás szerencsétlennek – leül reggelizni, miközben továbbra is Troye-ra vár. Kényszeríti magát, hogy viselkedjen normálisan, hiszen ha Troye épp akkor toppanna be, amikor egy szorongó és aggódó őrült módjára keresi őt… nos, az nem biztos, hogy jót tenne a kapcsolatuknak, ami úgy tűnik, hogy végre valahára teljesen sínen van.
Jacob elmosolyodik a gondolatra, hogy Troye most talán rendbe jön, és a múlt árnyékai nem fogják beszennyezni a jelen boldogságát.
Miután megeszi a pirítóst, elmosogat, majd a körmét rágva megáll az ablak előtt, és az utcát figyeli. Troye-nak még mindig nincs nyoma, és hiába igyekszik nem aggodalmaskodni, lehetetlen. Mégiscsak egy labilis srácról van szó, az ég szerelmére!
Úgy dönt, képtelen tovább várakozni, muszáj megpróbálkoznia legalább egy telefonhívással. Beviharzik a hálóba, és épp akkor emeli fel a mobilt, amikor odakint valaki – mit sem törődve a ténnyel, hogy alig múlt reggel hét –, határozottan bekopog, aztán még a csengőre is ráfekszik. Jacob a száját húzva a zsebébe csúsztatja a telefonját, aztán sóhajtva kimegy, hogy beengedje a lehető legrosszabbkor zavaró vendéget; akárki is legyen az.
Mikor kitárja az ajtót, döbbenten mered rá az egyenruhát viselő két férfira. Ezernyi kérdés cikázik végig az agyán, mert tippje sincs, miért néznek rá a rendőrök úgy, mintha épp most végzett volna egy ősi rituáléval, ami mellesleg kiscicák áldozásával jár. Jacob zavartan pislog párat, hogy elűzze a fejéből ezeket az idiótaságokat, aztán csak áll, és bámul, mint a borjú az újkapura. Hát igen, határozottan nem az az energikus reggeli fazon, aki alig várja, hogy a világra új nap virradjon.
- Ön lenne Jacob Bixenman? – kérdi az egyik mély, szenvtelen hangon, miközben a kék szemeivel tetőtől-talpig végigméri a mackónadrágot és narancssárga pólót viselő, elképedt srácot.
- Igen. – Biccent Jacob néhány másodperces fáziskéséssel. – Ööö… minek is köszönhetem ezt az igencsak korai látogatást? – Zavartan és idegesen elmosolyodik. Egyrészt majd’ megeszi a kíváncsiság, másrészt viszket a tenyere a zsebében lapuló telefon után. Rég volt ilyen mozgalmas reggele, az is biztos!
- Be kellene jönnie a központba, feltennénk önnek néhány kérdést. – Most a másik rendőr beszél. Ő is ugyanolyan szenvtelenül nézi Jacobot, de a hangja egy kicsit barátságosabb, ami a felkavaró szavak ellenére minimálisan megnyugtatják a fiú máris háborgó lelkét.
- Mi? Miért? Esküszöm, egy kis angyal vagyok, még csak alkoholt se fogyasztottam már jó ideje – hebeg Jacob, miközben átgondolja az előéletét, de még mindig lövése sincs, mit akarhat ez a két fazon. Hiszen fontosabb dolga is lenne, többek között előkeríteni valahonnan Troye-t, ugyan már.
- Troye Sivan Mellettel kapcsolatban – a férfi hangja ugyanolyan érzelemmentes és komoly, mint eddig, de a pillantása a társára siklik, aki egy fájdalmas grimasszal az arcán bólint egy aprót. Jacob eközben úgy érzi, egy mély szakadék nyílik meg a talpa alatt. Ki tudja, mi történik akkor, amikor leér, habár a két férfi testbeszédéből semmi jóra nem számít.
- Mi történt? – A hangjából őszinte pánik csendül ki, a kezeivel akaratlanul is az előtte álló rendőrök felé kap; megragadja az egyik vállait, miközben kétségbeesetten sorolja a kérdéseit. Muszáj megtudnia most azonnal, miért nem ébredt fel úgy, hogy Troye mellette volt, és hogy miért a rendőröknek nyitott ajtót ahelyett, hogy a kis napsugarával reggelizne.
- Nagyon sajnálom, de nagyon úgy fest, hogy öngyilkosságot követett el. – A szavakba végre költözik némi érzelem, az eddig keménykalapos, érzéketlen férfi néhány pillanat erejéig hagyja lehullani a sok szolgálatban töltött év eredményeként létrejött álarcot.
Jacob már tudja, hogy a szakadék, amelyben zuhan, sötét.
Mikor leér az aljára, darabokra törik – csakhogy a sérülés nem látszódik, így nem tehet mást, mint csendben szenved.
Egyedül, csendben, összetörve.
Úgy, hogy nem tud másra gondolni azon kívül, hogy ő volt az, aki közvetetten a hídhoz sodorta Troye-t. Az üzenetek kétségbeesett kiáltások voltak, ő pedig békésen aludt ahelyett, hogy a fiú segítségére sietett volna; nem hallotta meg, nem vette észre, most pedig már késő.
A zokogása hangtalan, sokkal inkább a teste remegése és a könnyei megállíthatatlan folyama az, ami tanúskodik arról a mérhetetlen fájdalomról, ami épp átjárja a szívét. Nincs értelme keseregni, hiszen már vége; soha nem érezte még magát ennyire tehetetlennek, mint ezen az őszi reggelen, útban a rendőrségre.
A lelke egyik fele Troye-nál maradt, a másik fele pedig elveszett az átláthatatlan, szomorú kék ködben, amiről Troye annyira szeretett fecsegni…



következő           

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése