2017. július 12., szerda

Elérhetetlen - 9.

Heeey!
Ha van itt valaki, aki olvasná az 'A fiú, aki meg akar halni' következő részét, és emlékszik arra, hogy azt legkésőbb most szombatra ígértem, annak szólok, hogy egy trash vagyok, és előbb ezt befejezem, szóval nem, nem lesz itt tizenötödikén semmi. Sorreh. De most Troye-nál meg Jacobnál teremtek socute depresszív hangulatot, Chris meg Max még ráér szenvedni, ígéreeeem.
Jó olvasást - egyébként.

          ⏪ előző



LEJTŐ
Troye már másfél hete ugyanolyan nyomorultul érzi magát – hiszen ő az a srác, akinek az anyja megölte a húgát, ezért két személyisége van –, a kivételt talán Jacob képezi. Mikor vele van, egy kis időre kisüt a Nap, és mintha végre neki is megengedett lenne a boldogság.
Épp ezt ecseteli Berthának az egyik hatalmas pulóverében, ami a változatosság kedvéért nem fekete, hanem szürke. Troye halkan, tőle szokatlanul nyugodtan magyaráz, ez pedig ad némi reményt a nőnek, hiszen rég látta ilyen kiegyensúlyozottnak a fiút. Lehet, hogy végre minden megjavul körülötte? Lehet, csak egy partner kellett hozzá? Vagy ez csakis Jacob nyitottságának és türelmének köszönhető? Valójában nem lényeges, hogy melyikről van most pontosan szó, annyi bőven elég, hogy Troye Sivan Mellet helyzete végre valahára javulni látszik.
- Örülök, hogy már ilyen sok ideje itt vagy. Tényleg. Rég volt ilyen, ugye? – érdeklődik Bertha.
- Igen. Gondolod, hogy így minden rendben van? Nekem kell itt lennem? Nem ártok vele magunknak? – Aggodalmaskodik Troye.
- Rendben van így, ne aggódj. – Mosolyog Bertha boldogan, miután lejegyezte a fiú szavait a vastag, narancssárga füzetébe.
- Jacob is rendben lesz? Mármint velem – pontosít gyorsan, és kissé halkan, mert még mindig furcsán érzi magát amiatt, hogy tényleg képes volt beleszeretni a szóban forgó személybe.
- Az már csak rajtatok múlik. – Nevet fel a nő.
Miután Troye elmegy, Bertha gondterhelten roskad le a kanapéra. Örül annak, hogy a fiú végre jól van, de nagyon is tart attól, hogy a helyzet csak átmeneti, és hamarosan összeomlik. Túl sok ideje van ugyanaz a személyisége, és abból, hogy Troye épp melyikkel mászkál, Bertha arra következtet, hogy mélyen belül tart a fájdalomtól. A fizikaitól egyértelműen – habár a vézna testével nem menne sokra, ha bajba kerülne –, de az érzelmeit is félti, hiszen nagyon régóta most először nyit egy másik ember felé. Természetes az akaratlan bizalmatlanság, főleg az ő helyzetében. Persze állhat más is ennek a dolognak a hátterében, amiben Bertha egyelőre nem is mer reménykedni; mi van, ha a fiúban elnyomódik a másik énképe, és csak egy marad?
Ez olyan abszurd felvetés, hogy a nőnek muszáj rágyújtania egy cigarettára, az se érdekli, hogy elméletileg nem dohányzik a lakásban.
Troye-nak fogalma sincs, hogyan hagyhatta, hogy Jacob elcsalja őt teniszezni. Kezdjük ott, hogy béna, ráadásul nem éppen a testmozgás híve. Ahogy ránéz a mellette sétáló, valamiről épp lelkesen magyarázó Jacobra, rádöbben, hogyan érte el, hogy ő most itt van – igen, a két szép szempár és a határozott, férfias arcvonások, hogy már a testéről ne költsön litániát, bőven elég volt hozzá.
- Bocs, miről beszéltél? – Szakítja félbe Troye Jacobot, aki erre duzzogva megrázza a fejét.
- Olyan nehéz lenne figyelni? Vagy szólj, ha untatlak ezzel a témával, megértem, ha valaki nem csípi a Star Wars filmeket. Becsszó.
- Csak elgondolkodtam, ne légy már ilyen morcos.
- Mi fontosabb annál, hogy meghallgasd a barátodat? – kérdi Jacob tettetett elkeseredettséggel, és átkarolja Troye-t.
- Többek között gyönyörködni a barátodban – felel készségesen Troye, majd ad egy puszit Jacob arcára. Emiatt majdnem elbotlanak ugyan, de aztán nevetve érnek oda a pályához, ahol ledobálják a cuccaikat, Jacob pedig átöleli Troye-t, hogy végre megcsókolja a napsugarát.
- Hiányoztál, te kis bolond – motyog mosolyogva.
- Hm, te is. – Troye beletúr Jacob hajába, majd egy huncut vigyorral leszedi a fejéről a halványrózsaszín baseballsapkát, és ellépve tőle felteszi a saját fejére.
Jacob sóhajtozva figyeli, ahogy Troye megfogja az ütőjét, majd nevetgélve átsiet a pálya túloldalára.
- Legalább jól áll ez a szín! – Kiált oda neki Jacob hunyorogva. Nem szeretné elkérni Troye-tól a sapkát, habár olyan érzékeny a szeme a fényre, hogy még a földet is csak hunyorogva tudja nézni az árnyékot adó simléder nélkül. Úgy érzi, ma egyértelműen ő lesz az, aki csúnyán kikap, hiába játszik Troye bizonytalanul – és valljuk be –, kissé bénán.
Szórakozottan ütögetik csak ide-oda a labdát, egy idő után teljesen elfeledkeznek arról az aprócska tényről, hogy a pontokat számolni is kellene, nem csak megszerezni. Jacob igyekszik az ellenfele közelébe ütni a labdát, hiszen nem akar még egy olyan balesetet, mint amilyen a legutóbb történt.
Troye-nak is hasonló gondolatai vannak, csak éppenséggel neki fogalma sincs, honnan tud hirtelen ilyen sokat az eddig rejtélyes bokasérüléséről. Bevillan neki az ugrás, amivel el szerette volna érni a labdát, csakhogy az nem jött össze, helyette pedig a lábába nyilallt bele a fájdalom. A homályos emlékek – már ha ezeket annak nevezheti – miatt végigfut rajta egy ódzkodó borzongás, soha nem akarja még egyszer megtapasztalni azt az érzést. Eszébe jut az is, hogy utána Jacob felnyalábolta őt, majd egyenesen a kórházba mentek; innen pedig tiszta minden.
Troye megtorpan, már egyáltalán nem érdekli, hogy egy játszma közepén tartanak éppen. Ledobja a teniszütőt, és az értetlenkedő Jacobra szegezi a tekintetét. Mondana neki valamit, de fogalma sincs, mivel magyarázhatná a helyzetét, szóval csak csendben figyeli, ahogy Jacob immár aggódva elindul felé.
Déjà vu. Csak arról lehet szó, nem?
Troye tudja, hogy nem, mert akkor most történne meg, és érezné úgy, mintha megtörtént volna, nem pedig az állítólagos emlékei szórakoznának vele. Nem lehetett déjà vu, ez az egész teljesen valóságos volt.
- Mi történt, Troye? Jól vagy? – Kérdezgeti őt Jacob, de nem válaszol, csak megrázza a fejét; aztán bólint.
Miközben Jacobot figyeli, elképzeli, hogy mindaz, ami az imént eszébe jutott, vele történt meg. De nem, úgy nem az igazi, és igazából nem tudja Jacobot behelyettesíteni. Nem passzol.
Hiába nincs rá semmiféle logikus magyarázata, vele történt meg. Ő volt az, aki teniszezett, miközben tudja, hogy valójában mégse. Vagyis nem teljesen. Nem lehetett ő!
Hisztérikusan felnevet, ugyanis egy pillanatig úgy érzi, hogy most be fog kattanni, és végérvényesen megbolondul. De nem, semmi ilyesmi nem történik, az egyetlen furcsa dolog csupán az, hogy az előbb egy olyan dolog jutott eszébe, méghozzá teljesen random, amiről elméletileg nem tud.
Hiszen megvannak mindkettejüknek a saját emlékeik, érzéseik és gondolataik, hogyan lehet, hogy most ez tőle csak úgy átvándorolt? Ráadásul tisztán és érthetően, nem homályos foltokban, mint ahogyan az néha előfordul.
Ez valami más, ami megijeszti Troye-t. Ilyenkor általában rendben szokott lenni, hiszen kicsit olyanok ezek a másik személyiségéből átsejlő emlékek, mintha egy rosszul működő szitán próbálna valaki áttuszkolni valamit; tehát épp annyi jön csak át, amennyi még nem érezteti azt Troye-val, hogy a gondolatai valóságosak. De most egyáltalán nincs rendben, és mintha eltűnt volna az a szita, minden rázúdul, emiatt pedig minden valóságosnak tűnik.
- Troye, az ég szerelmére, mondj már valamit! – kiált fel Jacob kétségbeesetten, a másik fiúnak pedig csak most esik le, hogy Jacob egész eddig beszélt hozzá. – Nem, ne csak nézz azokkal a hatalmas szemeiddel, megijesztesz. Mondj valamit. Akármit. Troye, ha nem szólalsz meg most azonnal, beállítalak az alá a locsoló alá, hátha észhez térsz a hideg víz miatt.
- Jacob – motyog Troye, majd tétován átöleli az igencsak rémült fiút. – Menjünk haza… kérlek…
- Jól vagy? – a hangja halk, de süt belőle az aggodalom. Megsimogatja Troye sápadt arcát, a szemei pedig éberen vizslatják a fiú minden egyes porcikáját, de semmi, Jacobnak fogalma sincs, mi történhetett.
Troye nem válaszol, így Jacob sóhajtva átkarolja a derekát. Miközben összeszedik a szétszóródott cuccaikat, Troye zombiként mászkál Jacob mellett. Igyekszik nyugodt maradni, de a hirtelen beugró emlék miatt úgy érzi, mintha a fejében nem lenne elég hely, a gondolatai pedig elevenen felfalnák őt.
Miközben már hazafelé sétálnak, a teniszezés közben elszenvedett sérüléséről már mindent tud. Szürreális ugyan, és nem akarja elhinni, de tudja, hogy vele történt meg. Kitisztult minden, kicsit olyan, mintha mindig tudott volna róla, csak épp túl poros emlékkép volt, így soha nem nyúlt hozzá.
Kirázza a hideg, pedig meleg van, és még Jacob védelmező keze is ad neki némi hőt. Örülnie kellene, de képtelen rá, egyáltalán nem tetszik neki ez az érzés; mintha valaki kalapáccsal lebontana egy falat a fejében, de anélkül, hogy felmérné, mennyit árt ezzel.
Mégis hova mehetne az, aki már a saját agyában se bízhat, elvégre az okozza a legnagyobb károkat?
Jacob hiába kérdezgeti Troye-t még a lépcsőházban is, az nem mond neki semmit. Vagyis de, olyan badarságokat ejt ki a száján, hogy minden oké lesz, és nem kell aggódnia. Ez egy kicsit se nyugtatja meg Jacobot, de megérti, hogy Troye nem szeretné, ha a történtek miatt látványosan kiakadna.
Így Jacob visszafogja magát, és hagyja, hogy Troye egyedül menjen be a fürdőszobába arcot mosni. Emiatt nagylelkűnek érzi magát, ugyanis legszívesebben a fiú sarkában lenne egészen addig, amíg az végre el nem kezd beszélni.
Bemegy a konyhába, ugyanis majd’ szomjan hal, de a naptár elvonja a figyelmét, annyira sok színben pompázik. Troye mindegyik naphoz írt egy csomó mindent, plusz különböző színes cetlik is vannak elhelyezve itt-ott, mintha e nélkül a támpont nélkül nem is tudna létezni. Jacob kíváncsian közelebb lép a naptárhoz, és a homlokát ráncolva olvassa el a macskakaparáshoz hasonlítható kézírást.
- Munka, munka, munka, vásárlás… - morog az orra alatt halkan, és már épp elővenne egy poharat, amikor megakad a szeme a csütörtöki napnál. Vastag, piros filccel oda van írva, hogy pszichológus, alatta pedig egy név és egy cím. Jacob idegesen hátrapillant a válla fölött, de Troye-nak nyoma sincs, még mindig a fürdőszobában van. Előkapja a mobilját, majd kissé remegő kézzel, de lő néhány fotót.
Mikor Troye – immár sokkal jobb formában, mosolyogva – előkerül, Jacob igyekszik úgy viselkedni, mintha minden rendben lenne. Rosszul érzi magát a kis magánakciója miatt, ezért hamarosan le is lép, és kivételesen azzal se ér rá foglalkozni, hogy egy nagyon zavart és csalódott Troye integet neki az ablakból, miközben ő még csak fel se pillant.
Két nap múlva Jacob egy ajtó előtt áll, amire az van írva, hogy Bertha Lyon, vagyis Troye pszichológusa, pszichiátere – valójában Jacobnak lövése sincsen, egyedül az érdekli, hogy a nő talán mond valamit neki Troye-ról.
Jacobnak egyáltalán nem szimpatikus se a hely, se a nő, de ezt igyekszik leplezni
- Maga volt az, aki nemrég telefonált? – Érdeklődik Bertha, mikor Jacobbal már bent üldögélnek a nappaliban. Habár Jacob nem tudja, ugyanazt a kényelmes fotelt sikerült kiválasztania, amelyiket Troye a sajátjaként tartja számon.
- Igen. – Biccent a fiú. – Jacob Bixenman.
- Hmm… - Bertha ezután egy szokványos beszélgetést futtat le a fiúval. Hamar leszűri, hogy nincs vele semmi probléma, viszont akkor nem érti, hogy mit keres itt. – Megkérdezhetném, hogy mi volt az a hatalmas ijedtség, amit tanúsított a telefonban? Most mintha teljesen kiegyensúlyozott lenne, vagyis egyáltalán nem való ide. Egy szót se szólt szörnyekről és pánikról, már ne is haragudjon.
Jacob néhány pillanatig farkasszemet néz a nővel, fogalma sincs, hogyan vezesse fel azt, amiért valójában itt van, viszont tudja, hogy hamarosan az ajtón kívül találja magát, ha továbbra is némán fog üldögélni.
- Oké, nem magam miatt jöttem el – nyögi ki halkan.
- Hát? – Vonja fel az egyik szemöldökét Bertha. Félig megnyugszik, hogy az érzékei nem csaltak, félig pedig felháborodik, hogy ez az alak feleslegesen pazarolta a drága idejét.
- Troye Sivan Mellet. Ismeri, ugye?
- Attól függ. – Berthának azonnal leesik, ki ez a srác. Mennyi mindent hallott róla Troye-tól! Most csodálkozik, hogy nem ismerte fel azon nyomban, amikor besétált az ajtaján, ugyanis minden megjegyzés, ami kicsúszott a fiú száján, stimmel – a magas és kidolgozott test, a puhának tűnő haj, a szimmetrikus arc.
- A barátom. Kérem, segítsen. Én… - Jacob elhallgat, muszáj rendeznie a gondolatait, hiszen ha elkezd összevissza beszélni, azzal egyáltalán nem fogja kisegíteni magát. – Skizofrén, ugye? Egy aranyos meg egy… szintén aranyos, de kicsit más énje van, ugye?
- Mister Bixenman, attól tartok, ezen dolgok megvitatására sem ön, sem én nem vagyok feljogosítva. – Bertha egy bocsánatkérő mosollyal felkel. – Most pedig megkérném önt, hogy távozzon. Őszintén sajnálom, de ezeket a dolgokat Troye-val kell megvitatnia.
- Kérem, nem fogja megtudni senki, hogy itt jártam! – Jacob szinte könyörög, a hangja teljes kétségbeesésről árulkodik. – Annyira aggódok érte, kérem, mondjon valamit róla. Tegnap is egyik pillanatról a másikra teljesen elzárkózott előlem, fogalmam sincs, hogy mit tehetnék ilyenkor. Jobban lesz? Úgy értem, lesz olyan, hogy nem váltogat a személyiségei között? És mi történt pontosan, hogy ez történt vele? Mondott valamit a családjáról, de kérem, közöljön velem tényeket! Nem szeretem kérdezgetni, olyankor mindig olyan sebezhető lesz, és nem szeretem látni, ahogy teljesen összetörik. Kérem…
Bertha szíve szerint elmesélne neki mindent, látja a fiún, hogy mennyire szereti Troye-t, ugyanakkor az orvosi titoktartás lakat alatt tartja a száját.
- Sajnálom – mondja őszintén, majd az ajtóhoz sétál, és vet egy kérlelő pillantást az elveszettnek tetsző Jacobra. Látszik rajta, hogy most minden reménye tovaszállt; Bertha úgy érzi magát, mintha ő lenne a főgonosz, és sejti, hiába kezdene el magyarázkodni, hogy ő is a legjobbat szeretné Troye-nak, Jacob maximum elküldené egy melegebb éghajlatra.
- Persze – Jacob hangja halk és erőtlen, miközben elsétál a nő mellett –, sajnálja. Köszönöm, az tényleg nagyon sokat segít. – Azzal anélkül, hogy rápillantana a könnyes szemű Berthára, káromkodva eltűnik a lépcsőfordulóban.
Ez se az a nap, amikor hasznosnak érzi magát.

következő           

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése